A következő bejegyzés:
Legon Kampusz
2020. február 28.
Vannak dolgok, melyekről tudni kell!
Vannak dolgok, melyeknek soha nem lett volna szabad megtörténnie!
Megrázó és felkavaró volt a látogatásunk a Cape Coast Castleba Az Atlanti-óceán partján álló, talán legismertebb rabszolga-erőd, amely az atlanti rabszolga-kereskedelem szomorú örökségét őrzi. Az 1600-as években épült, és a brit kereskedők használták rabszolgák gyűjtésére és elszállítására az Újvilágba. Az erőd ma múzeumként működik, ahol a látogatók megismerhetik a rabszolga-kereskedelem történetét.
Egyes becslések szerint 400 év alatt több mint 10 millió rabszolgát hurcoltak el a Guineai-öbölből. Továbbá több millió lehetett az áldozatok száma, akik a szállítás során, az afrikai fogvatartás vagy a hajóút alatt pusztultak el. Szomorú szembesülni a határtalan kapzsisággal. Az „áru” begyűjtésében aktív szerepük volt a helyi feketéknek, a hatóságoknak.
A borzalmak kastélya festői környezetben áll, vakító fehér falakkal, csodálatos kilátással az óceánra. A falakon sétálva, még nem tudtuk, hogy mi vár ránk.
20 fős csoportokban látogathatóak a termek, a helyi vezető mesél az itt történtekről.
Több méter magas földalatti cellákban, embertelen körülmények között zsúfolták össze az elrabolt férfiakat, nőket és gyermekeket, gyakran hetekig vagy hónapokig. Alig kaptak élelmet és vizet, nem volt megfelelő szellőzés. Több méter magasan 1-2 pici lyukon szűrődött be némi fény. Az egyik nyílás nem a szabadba nézett, hanem ezen keresztül hallhatták a szegény nyomorultak a hittérítők énekét és prédikálását. Mekkora arrogancia ez is az akkori egyház részéről? Az Isten irgalmazzon nekünk!
A cella teljesen üres volt, a padló közepén végigfutott egy vájat, ami a szennyvíz elvezetésére volt kialakítva. Azonban a bezsúfolt emberek ürüléke, hányása és vére túl sok volt, nem tudta elvezetni, ezért időről időre homokot szórtak a szennyezett padlóra, amit az emberek keményre tapostak. Ma már csak a csupasz falakon látható elszíneződésből lehet látni, hogy majdnem 1 méter magasan állt a homokkal kevert szenny. Az idegenvezetőnk a falakon lévő foltokra mutatva azt mondta, hogy „Itt megtalálható Afrika DNS-e.”
Az emberek testi és lelki szenvedése mindennapos volt. A nők és férfiak külön cellákban voltak, a nők egy picivel „jobb” körülmények között. Az őrök és a kastélyban dolgozó férfiak esténként válogattak közülük és ha nem jól teljesítettek, vagy teherbe estek megölték őket.
Volt valami furcsa a levegőben. Nem volt büdös, nem a kazamaták szokásos nyomasztó levegője, hanem valami más. Nem tudom. Talán az itt fogvatartott emberek szenvedéseinek szaga?
A kis csoportunkból sokan az innen elhurcolt rabszolgák leszármazottai voltak, megrendítő volt látni őket. Európaiként volt valami szégyenérzésféle is bennem. Volt aki imádkozott, volt akinek könny volt a szemében, ki tudhatja, hogy milyen családi tragédiák emléke él bennük. A sarkokban virágok, koszorúk.
A belső udvar végén, egy kissé lejtős folyosó vezet Ghána egyik legismertebb történelmi helyszínéhez, a rettegett kapuhoz. Az ajtóhoz, amin csak kilépni lehet.
„No Return Door” Vissza nem térés kapuja.
Itt vezették ki és kényszerítették hajóra az összegyűjtött embereket, hogy az Újvilágba szállítsák őket rabszolgaként. Akik áthaladtak rajta, soha nem térhettek vissza szülőföldjükre.
Ez az afrikai rabszolga kereskedelem szomorú jelképe, ami emlékeztet arra, hogy soha ne felejtsük el ezt a történelmi gyalázatot és az emberi méltóság fontosságára.
Ma az ajtón kilépve a tengerpart finom homokjára lépünk. Az erőd mellett zsúfolt bádogfalu. Gyerekek hada rohangál a homokban, hűtőszekrény ajtaján szörföznek a tengerben. Halászok dolgoznak a rozoga csónakokon, lyukas hálókat foltoznak. Láthatóan nem örülnek a jelenlétünknek, szerencsére mi visszaléphetünk a kapun.
Nagyon csendesen ittunk egy kávét a restiben. Volt még egy kiállító terem, ahol helyi népviselet, emlékek, a feltáráskor előkerült tárgyak, kapcsolódó dokumentumok vannak kiállítva.
Amikor kiléptünk az erődből és taxinkra vártunk, gyerekek hada rohant meg. Sírva könyörögtek, hogy vegyünk ásványvizet. Anyának szólítottak ölelgettek, próbáltak elrángatni valahová és egyre többen jöttek. Jól esne a víz, jó lenne nekik adni valamit, de ebben a helyzetben elővenni a pénztárcát badarság lenne és túl sokan is vannak. Valamint ki tudja mi van a palackokban. Borzasztó a szituáció, kissé félelmetes is. Sokkal határozottabban kellene kezelnünk ezeket a helyzeteket. Szerencsére megérkezett a sofőrünk és rendet rakott.
A taxiban sokáig, nagyon csendesen ültünk.
„A szél sem mondja meg, mikor fúj. De egy nap, mint a vihar, megérkezik. És amikor eljön ez a nap, egész Afrika összefog.” (Marcus Garvey)
Ha többet szeretnél tudni, kattints erre a szövegre!
Az útifilm Cape Costról:
